Ez egy régebbi írásom, de úgy érzem itt a helye:


Valamikor réges régen volt egy lány, aki választott magának egy utat és erre az útra maga mellé egy társat, akiről azt gondolta, hogy végigfogja kísérni. Ám csalódnia kellett, egy nap rá kellett döbbennie arra, hogy egyedül van, a társa magára hagyta, letért az útról. De nem távolodott még el annyira, így a lány kézen fogta és kérlelte, hogy térjen vissza hozzá. Minél jobban szorította a kezet a társa annál erősebben ellökte magától, és bár a lány ordított, hogy NEEEE... a távolság már túl nagy volt ahhoz, hogy meghallja. Annyira erősen szorította, hogy már belesajgott a keze és összetört a szíve a nagy súly alatt, így végül elengedte...

A legnagyobb fájdalom talán mégsem az, hogy egyedül kell menni tovább, hanem az ha a madarak azt csiripelik, hogy az új társ egy kígyó, akinek mérge kitörli a szívekből a napsugaras napokat.