Szeretem!!!
De ez miért nem elég? Ez miért olyan nehéz? Ajándék vagy átok, ami most velem történik?
Néha úgy érzem magam, mintha a Rómeó és Júlia történetben lennék. De akkor bele kell halni ebbe?
Éppen nem méreggel kéne megoldani, de az életem kockáztatása benne van a pakliban.
Két család egymással szemben áll? Nem pont szó szerint, de van két ellentétes nézőpont.
Csomó kérdés a fejemben... mit kell tennem?... szálljak szembe mindenkivel?... harcoljak a szerelemért?... tegyek kockára mindent?... vállaljak fel mindent?... vagy feleljek meg az elvárásoknak?... az a feladatom, hogy elengedjem? hogy ellenálljak?
Azt hiszem egy csoda, ami most velem történik... vagy lecke, csak azt nem tudom, hogy mit kell megtanuljak belőle. Nem látom a végét, de az elejére olyan tisztán emlékszem, mintha a tegnap történt volna.
Csak úgy ott volt és hozzámért és ahogy táncoltunk megszűnt körülöttünk a világ és többé nem volt semmi és senki csak Ő. Ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, bizsergés és vibrálás vagy ennél is több, amit nem lehet szavakkal leírni. És ott akkor megváltozott minden, ettől a pillanattól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, felfordult az életem...
Szeretnék csak úgy eltűnni, kirohanni a világból. Fogni Őt és elmenni innen nagyon messze, oda ahol nem ismer senki és kezdeni egy új életet Vele, megkockáztatni, hogy lesz ami lesz, de tudni azt, hogy ott van velem és csak ketten vagyunk és többé nem szólhat bele senki abba, hogy kivel és hogyan éljem az életemet.
Azt érzem, hogy kaptam egy nagyon kemény leckét, csak azt nem tudom, hogy mit kell megtanuljak belőle.
Kaptam egy embert, akivel nem egyszerű a dolog, csak annyi a biztos, hogy én is szeretem és ő is szeret... Erre azt mondaná minden egyszerű halandó ember, hogy akkor mi a probléma? minden adott, ami kell. Csak hát mégsem. Valamikor biztosan én is azt hittem volna, hogy ennyi pont elég, de kiderült, hogy ez még nem elég.
Mit kell megtanulnom? Harcolni a szerelemért? vagy Megtanulni elengedni?
...félek, hogy belehalok...

Ez egy régebbi írásom, de úgy érzem itt a helye:


Valamikor réges régen volt egy lány, aki választott magának egy utat és erre az útra maga mellé egy társat, akiről azt gondolta, hogy végigfogja kísérni. Ám csalódnia kellett, egy nap rá kellett döbbennie arra, hogy egyedül van, a társa magára hagyta, letért az útról. De nem távolodott még el annyira, így a lány kézen fogta és kérlelte, hogy térjen vissza hozzá. Minél jobban szorította a kezet a társa annál erősebben ellökte magától, és bár a lány ordított, hogy NEEEE... a távolság már túl nagy volt ahhoz, hogy meghallja. Annyira erősen szorította, hogy már belesajgott a keze és összetört a szíve a nagy súly alatt, így végül elengedte...

A legnagyobb fájdalom talán mégsem az, hogy egyedül kell menni tovább, hanem az ha a madarak azt csiripelik, hogy az új társ egy kígyó, akinek mérge kitörli a szívekből a napsugaras napokat.

Azt mondják: az élet rövid, használd ki, élj a pillanatnak... milyen egyszerű kimondani,
de kérdem én: mennyire lehetséges ez?
Persze, igen, sosem tudjuk meddig élünk majd, lehet, hogy még 50-60 évig, de lehet az is, hogy még ma vagy holnap meghalok, mert a ,,fejembe esik egy virágcserép"...
... ez mind szép és jó, de mondja meg nekem az a nagyokos, aki arra buzdít, hogy élj a pillanatnak, hogy akkor mi lesz holnap? Ha én a pillanatnak élek, akkor ma elköltöm az összes pénzem, nem gondolok bele, hogy fizetni kell számlákat, na meg egy hónapig enni is kéne valamit.
VAGY, éljek a pillanatnak? Vagyis ne tanuljak a holnapi vizsgámra? hiszen az holnap van, a mai pillanatnak mindegy, hogy holnap mi lesz és holnap is csak egy pillanat lesz...
Lehet, hogy azok a hajléktalan emberek, akik felelősek a helyzetükért, szintén a pillanatnak éltek, és pillanatnyilag is jól vannak és mivel megélik az összes pillanatukat évek múlva is csak pillogtathatnak a helyzetükön, kiélvezve persze a pillanatot.
Szóval a lényeg, hogy nagyon dühít, amikor rossz hangulatomban azt mondja valaki, hogy élj a pillanatnak! Persze, azt teszem, hiszen 100%-osan átélem a fájdalmamat, a pillanatnyi helyzetemre fókuszálok csak, de ha mindig ebben a pillanatban maradok, akkor hogyan fogok kimászni belőle?
A pillanatok nagyon rövidek és bár az élet építőkövei, de úgy ahogy egy tégla önmagában nem ház, úgy egy pillanat sem az egész élet. Tehát ne a pillanatnak élj, hanem az életnek élj!
Ha úgy érzed, hogy a pillanat adta lehetőség jobbá teheti az életedet, akkor használd ki, ha pillanatnyilag szeretsz valakit, mond ki, ha pillanatnyilag hálás vagy, köszönd meg, ha pillanatnyilag boldog vagy, mosolyogj és öleld át a világot! DE... sose bánts senkit azért, mert pillanatnyilag dühös vagy és sose tégy olyant, ami a pillanat hevében indokoltnak látszik, de egy életre bánni fogod!
Per pillanat ennyi...